Napjaimat a kedvetlenség festi unalmas szürkére, tipikus esete annak, hogy a sok tennivaló között olyannyira elveszítettem a fonalat, hogy nyakig süllyedtem a hígtrágyában. Szerencsére nem hullámzik, így a késve készülő házi feladat unottan legyint:
-Még csak 11 óra múlt, hova sietsz? Holnap csak egy ZH-d lesz, meg egy beszámolód, fiatal még az este. Úgysem tudnál a melletted-alattad bulizóktól aludni, szobatársaid meg nincsenek itt, dolgoznak. Annyi idő van még reggelig!
Azon túl, hogy eljutottam a ráébredésig, ez bizony a halogatás-szindrómának keresztelt betegség, nem különösebben tettem ellenlépéseket, gondolván, a felismerés már amúgy is a gyógyulás első lépcsőfoka. Ezzel pedig újabb mélyrepülést produkálva mindig találok valami izgalmasabb dolgot, ami természetesen a kötelességeimben nem visz előrébb.
Kénytelen-kelletlen azonban vissza kell térnem a kis kötelezőimhez, azt kívánva, bár ne léteznének közösségi oldalak, számítógépes játékok, szomszédok, előadók vadiúj albumai, vicces videók, meglocsolni való virágok, élet a Földön...
