nóu tájtl

A gyermeteg problémakezelés, azt hiszem, a részemmé vált. Utólag nézve általában vicces részem, de éppen átélni koránt sem az. Gondolok itt arra, amikor már tudom előre, hogy egy kellemes anyai fejmosás van készülőben, amit eleinte próbálok elviccelni és „Pa-pa-pa-pa!” felkiáltással, kezemet fülemre szorítva elsietőben vagyok a kibontakozó szájkarate helyszínéről. Tavaly ilyen tájban esett, hogy belelovalltam magam egy meg sem történt történetbe, amely megoldásaként a saját szobám ajtaja előtt szobatársam segítségével, az esemény –képzelt- részleteit taglalva elfogyasztottunk egy palack meggybort. Mire az érintett –szemünkben: vádlott- megérkezett, vele jött a harci kedvem is, s mivel épp randevúra invitált –volna-, nem átallottam közölni vele, hogy nem hogy most nem megyek, soha nem megyek… sehova. S azzal a lendülettel rácsaptam az ajtót. Az idő távlatából visszatekintve persze gonoszul elmosolyodom, megérdemelte. Akkor mondjuk pont nem, de később csinált olyat, amiért tekinthetjük előzetes megtorlásnak…

Mire eljutok odáig, hogy az árulást saját magammal is elhitetem, általában tövig rágom a saját körmeim és a folyamat során rengeteg józan lelkületű embert magamra haragítok.

A mostani helyzet alkalmával változást észlelek: Mielőtt összevesztem volna családom vagy baráti társaságom bármely tagjával, visszavonultam lakosztályomba, duzzogva és körmömet tövig rágva sorozatot nézek. Remélem, nyilvánvaló, hogy a feszültségkeltés most kimaradt.

A józan ész –jelenleg lelkem legmélyéből szól, karját tétován a levegőbe emeli, mint a szégyenlős kisiskolás- szerint az egészről a kisebbségi komplexusom és a kétoldali, krónikus bizalomhiányom tehet.

Megoldása folyamatban.

Részeg napló

„-Csókolom, én kaját szeretnék rendelni, krumplipürét. Tetszik tudni, másnaposan mindig nagyon kívánom a krumplipürét.

-Rendben, és hova küldhetem?

-Hát… Ide.”

„Láttam ott két botorkáló alakot a bokrok között, gondoltam is, hogy sikerült rajtakapni valami párocskát, erre meghallottam a röhögésed, akkor már mindjárt tudtam, hogy az nem egy pasas ott melletted, hanem csakis a Kata lehet.”

„Az elején nem volt kellemes a szomszédotoknak lenni, de mára hozzászoktunk, hogy ha meghalljuk, hogy felébredtetek, egyszerűen feljebb hangosítjuk a zenét.”

„Elég volt a jó zenékből, ittunk, most már hallgassunk valami SZART!”

„Szép bárki lehet. Sokkal viccesebb csúnyának lenni.”

„A kinézetem semmi jót nem sejtet. Ha paraszt lesz a büfés néni, oda is hányok. Nesze, rókapörkölt! Én ezt főztem…”

„De a kurvaanyázás nem szidalom. Mindenkinek két anyja van. Az édesanyja, meg a kurvaanyja.”

„Neszeld meg, hogy akciós a pia. Végy egy Csomit, szerezd be hozzá az Ádámot, körítsed némi Jánossal és Lászlóval, majd menjetek le együtt a Katlanba, ahol is ők majd úgy leitatnak, mint a bánatos kurvaélet. Majd másnap már nem kell jelmezt felvenni, így is elég ijesztő vagy egy beöltözős bulira. Halloween-jelmez- ADVANCED LEVEL!”

Bogárszarvas-kedvrossz

Villámlik. Odakint ülök az egyre sötétülő égbolt alatt Apukám összecsukható székén, az istálló közvetlen közelében. A jól ismert „lószag” megnyugtat, mellettem egy szarvasbogár mászik a takarmánytároló falán. A lassan megérkező zivatar első cseppjei szabad folyást engednek gondolataimnak is. Ez az idő negatív érzések tömkelegét kelti életre, pár pillanatig eltűnődöm azon a lehetetlenségen, hogy az ilyen időjárást be kéne tiltani. Valamelyik Coelho-könyvben olvastam viszont, hogy jó időben sokkal több ember esik depresszióba, mert ilyenkor szélesebb a szakadék a boldog emberek között és köztük – akik azt hiszik, nem boldogok. Az is átfut az agyamon, hogy ez egy átmeneti állapot, az én mini-purgatóriumom, amikor szembesítést tartok saját magammal, s ezt nehezen viselem. Jól ismerem már ennek a menetét; megfogadom, hogy innen már csak felfelé vezet az út, hogy örülni fogok az élet minden apróságának, amivel megajándékoz, hogy mindig találok örömet az ürömben, egészen addig, míg bele nem fáradok a színjátékba. Ahogy képzeletbeli mondatom végére érek, az eddig messzi dörgések egyike elér fölém, s esőcseppek százait hozza magával. Igazi nyári zivatar veszi kezdetét, aminek –úgy érzem-- éppen a középpontjában vagyok. Lassan teljesen elázik a ruhám. Szakad az eső. Kívül-belül teljes a csend, csak az eső susog. A szarvasbogár meg csak mászik tovább komótosan.

Apa-pillanat

Ahogy sétálok házunk oldalánál, már hallom Édesapám mély, dörmögő hangját a konyhából. Nagymamámtól jövök a szomszédból, ahová Édesanyám küldött szalonnáért a lebbencsleveshez. Apám a reggeli sült kolbászt majszolja a hatalmas konyhaasztalnál, közben ecseteli a világ politikai és katonai állását, Anyám vele szemben ül, jobb dolga nem révén –a szalonnát várta- hallgatja. Sok közös évük alatt már megtanulta, hogy felesleges ilyenkor Apám véleményével szembemenni, győzködni, hogy jobb belátásra térjen, mint holmi összeesküvés-elmélet, amint mond, az márpedig úgy van. Éppen az Ebola-járvány van terítéken, megérkezésem után leülök.

- Én mondom nektek, ez olyan dolog, hogy nem jött össze nekik a világ kiirtása ilyen H1N1-ekkel, meg azzal a másikkal, túlságosan új volt az… Most ezzel próbálkoznak, felélesztenek valami újat, hátha ez majd ritkítja a népet.

Csöndben nézünk, mindig elcsodálkozom Apám meggyőzőerején. Vagy nevezzük manipulációnak. Nem szeretem, amikor ilyenekkel tömi a fejem, amúgy is mindentől csak idegeskedem.

-Mennek ezek a német újgazdagok Afrikába, aztán csodálkoznak, hogy hazahoznak ilyen hülyeségeket… --süt belőle az ellenszenv, pillanatok alatt felhergeli magát az elképzelt társadalmi különbségeken- tele lesz vele a rádió, minden.

Lobbanékonyságát szerb származásának tudjuk be, mindig ezt csinálja. Apróságok miatt kiabál, ekkor kora ellenére is megőrzött szép vonásai egészen eltorzulnak, legutóbb abba lovalta bele magát, hogy a szomszéd nem maga nyírja a sövényt, hanem a munkásai. Gondolatmenetemből villámgyors témaváltása zökkent ki:

-Ez a Putyin… Itt a megoldás! Nem kell ide vírus! Simán elsöpör minket innen. A háború, na, az a valami, fellendül tőle a gazdaság, meg minden.

Tényleg ilyen egyszerű? Konyhánk ablakán kinézve bámulom a természetellenesen kék eget, majd tekintetem a karámban eszegető lovaimra réved. Valaki így dönt, hogy mától márpedig háborúzunk? Annyi mindent tanultunk történelemből, belénk lett diktálva az első, a második világháború indokai, majd azok a kifogások, amelyekkel kirobbanásukat magyarázzák. Rémképként beúszik elém, hogy ha itt háború lesz, akkor biztos kellenek majd nekik a lovaim. A szépséges lovaim… Na, nem, ennyire nem lehetünk elmaradott nemzet. A lovaimat arra fogjuk használni, hogy elmeneküljünk velük valami hegyekbe… Szent ég, de abszurd.

-Majd egy-két olyan elmaradott törzset hagynak életben, akik még embert esznek, hogy lehessen mit mutogatni. Az összes többit, amiről úgy gondolják, hogy nem elég fejlett, eltörlik a föld színéről. –majd vigyorogva ránk néz, úgy teszi hozzá- Minket is.

Fagyos csend támad a konyhában. Apám rájön, ez most Neki köszönhető, bűntudat suhan át az arcán, kiveszi a kezemből a szalonnát.

-A fagyasztóból vette elő a Mama? Pont annyira hideg, amennyire kell… Nagyon.

Majd Anyám megkérdi:

-Felszeletelnéd?

Apám pedig szó nélkül vágódeszkát vesz elő, nekiáll, a világ pedig visszazökken a rendes kerékvágásba. A felhőtlen kék ég alatt nincs már helye háború gondolatának, csak a boldog jelen van.

Nekem Te

Nekem ő nem jelent semmit. Ha a közelemben van, tudomásul veszem, hogy néha rám néz. Ha nem néz egyáltalán, hidegen hagy. Ha nem köszön nekem a folyosón, mert nem vesz észre időben, megmosolygom. Azért visszapillantok, kíváncsi vagyok. Tulajdonképpen milyen egy vakegér, rázok egyet a hajamon és továbbmegyek.

Néha eszembe jut, amikor dedós módon megcsókolt egy kocsma előtt. Valami hülye játékból indult az egész.

Előtte sokszor piszkáltak ezzel szobatársaim, hogy nekem ő biztosan tetszik. Nem, nem, tiltakoztam. Hát milyen ember már. Szép a szeme és ennyi.

Nekem Te nem jelentesz semmit. Ha a közelemben vagy, tudomásul veszem, ahogy néha lopva rám nézel. Azt hiszed, nem látom? Hidegen hagy. Ha nem köszönsz nekem a folyosón, mert nem veszel észre időben, megmosolygom. Azért visszapillantok, kíváncsi vagyok. Tulajdonképpen milyen egy vakegér vagy, rázok egyet a hajamon és továbbmegyek.

Néha eszembe jut, amikor megcsókoltál egy kocsma előtt. Az öngyújtós marhaság tehet mindenről.

Tudod, a barátnőmtől nagyon sokszor hallgattam, hogy tetszel nekem. Mindig nevettem, dehogy tetszel… Aztán kínosan mosolyogtam, tetszik nekem a szemed. Tetszik, amilyen vehemenciával tudsz beszélni olyan dolgokról, amelyek valójában nem is érdemesek arra. Meg azokról is, amik érdemesek. Azokról nagyon szépen tudsz beszélni. Tetszenek az érveid, mindig megpróbálsz meggyőzni arról, hogy a Te álláspontod a helyes. Szeretem hallgatni, amikor érvelsz, akkor is, ha nem tudsz meggyőzni.

Megváltozott.

Láttam, hogy megkörnyékez valaki. Ez a valaki nem szép és kétes híre van. És különben is, velem csókolóztál előbb. Tetszett, ahogy csókolsz. Igazából nem csak néha jut eszembe, amikor megcsókoltál. Sokszor eszembe jut, az én ötletem volt, hogy a koleszhez a hosszú úton menjünk fel, így láttuk felkelni a napot.

Ma nem vettél észre, amikor kinn ültem a kollégiumi pékség előtt. Nagyon zavart, azon kaptam magam, hogy szuggerálom, hogy rám nézz végre. Egy farkát csóváló kiskutyának éreztem magam, amikor leültél mellém a kávéddal és rágyújtottál. Persze ez a kiskutya egy flegma mosoly és egy „Na, jó reggelt!” mögé volt elmaszkírozva.

Később szembejöttél a folyosón, köszöntünk egymásnak. Mintha nem találkoztunk volna. Elfelejtettél, basszus? Vagy ez az emberi elme vergődésének megtestesülése, ahogy egy köszönés útján küzdünk a kontaktért?

Az idő telt.

A sors furcsa fintorai során elkezdtem beleszeretni abba, ahogy létezel. Ahogy nincs egy perc nyugtod, ahogy zsonglőrködsz a Kinder tojás műanyag vacakjaival. Ahogy nem hagysz bepunnyadni, ahogy rám kiabálod, hogy uncsi vagyok. Ahogy éjszaka engem keresel a sötétben, hogy hozzám bújj. Ahogy megfogod a kezem. Ahogy rám mosolyogsz. Ahogy alig várod, hogy kettesben maradjunk.

Amikor elküldted azt a lányt, nagyon nevettem. Talán jobban, mint kellett volna.

Ahogy átöleltél, amikor mondtam, hogy hiányozni fogsz.

Amikor kimondtam, hogy szeretlek, először mind a ketten meglepődtünk, majd heves ellenkezésbe kezdtünk, ez nem olyan, ezt nem akartam mondani, ez nem az.

Egy másik alkalommal Te mondtad ki.

Hetek teltek el, egyre többet mosolyogtam, ha eszembe jutottál, habár tudtam, hogy közeledik a nap, amikor itt hagyod ezt a kócerájt velem együtt.

Sikerült meggyorsítanod a folyamatot, amikor leromboltad bennem egy pillanat alatt a –képzelt?- Rólad alkotott képem. A lány, akit még Te magad hordtál el értéktelennek, megjelent az oldaladon, hogy rólam tudomást sem véve kettesben visszavonuljatok egy szobába.

Valóban nem okosan reagáltam a helyzetre, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, olyan hirtelen szakadt rám. Kiabáltam, éppen olyanná váltam, mint a többi ember. Amilyenné nem akartam, egy sablonos ösztönlénnyé.

Azt mondtad, mindketten tudjuk, hogy ennél több eszem van. Elhallgattam.

Azóta nem beszéltünk.

Nem tudok mihez kezdeni a hiányoddal. Reméltem, hogy ha leírom, jobb lesz. Egyelőre inkább ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint mikor egy mély sebről leszedem a vart, elfeledkezve arról, hogy az alatta levő sérülés még nem hegedt be kellőképp, ezért újra vérezni kezd és kezdődhet minden elölről.

Fájdalom. Harag. Kétségbeesés. Szomorúság. Elfogadás… elfogadás… Gyógyulás.