Clint Eastwood

Épp pizsamából vedlettem át „lovasba”, amikor elcsíptem Édesanyám mondatát, amit Apukámhoz intézett:

-Pihenj egy kicsit, hisz a Te korodban már… -kezdte, ám mondata félbeszakadt.

-Milyen „te korodban”? Nem vagyok én hatvanéves!

Ezt nem állhattam szó nélkül, viccesen odaböktem:

-Ja, van még addig két hónapod.

Látszólag teljesen kiborulva közölte, hogy húzzak azonnal nyergelni. Mondtam, hogy azon vagyok, de az én mondatomat sem hagyta kiteljesedni:

-MIND. A. KETTŐT.

-Ó… Indulok –mondtam.

Így esett, hogy Édesapám, aki valóban lassan betölti a 60-at, ám ennek ellenére még mindig megmaradt „lazacsávónak”, kijött velem lovagolni a szőlőhegyre. Közben számtalanszor megnevettetett, figyelembe véve, hogy nem nagy lovas, ezt pedig rengeteg vicces közbeszólással tudja tudtomra adni. Amikor annak idején, évekkel ezelőtt próbáltam tanítgatni, összekülönböztünk, mert egyrészt, ki vagyok én, hogy megmondjam Neki, mit csináljon, másrészt pedig az úgy, ahogy mondom, az márpedig kényelmetlen. Utoljára tavaly ült lóra, addigra eljutottam vele kapcsolatban arra az elhatározásra, amit a legtöbb ember meghoz élete során a szüleivel szemben: hogy ráhagytam, míg nem fenyegeti különösebb veszély. Úgy látom, saját tempójában próbál hozzászokni a négylábúhoz, addig csak tanácsokat adok neki a béke érdekében. Így is született egy-két remek aranyköpés.

Távolodva a lakott területtől, egy kis földúton:
„-Engem már csak az érdekelne, hogy ez mikortól lesz… élmény.”

Teljesen fordítva fogja a szárat, morog:

„-Azt’ még csodálkozunk, hogy kitől örökölhettél koordinációs zavarokat…”

Rágyújtott a lovon –ez számomra szentségtörés!

„-Apu, ne cigizz már!

-Mi az, hogy ne cigizzek? Láttál már Clint Eastwood filmet? Ő is mindig cigizik.”

Szerencsére egyben hazaértünk a western hőssel, remélem, ezúttal nem áll meg az évi egy alkalomnál, mert jól ment Neki és másnap mondta, hogy nagy derékfájós létére ezúttal nem fáj neki. Persze, mert a lovaglás csodaszer, Apukám! A belsőcomb izomláz pedig csak azt jelenti, hogy jól csináltad. Rá kell dolgozni. ;)

Világcsavargó

Nagy haragban vagyunk a kiskutyámmal. Régebben többször volt rá példa, hogy megszökött itthonról, sokszor sérültem jött haza, amikor pedig napközben alig állt a lábán, estére főnix módjára feléledt hamvaiból, hogy folytathassa portyáját. A sokadik ilyen eset után döntöttem amellett, hogy ivartalaníttatom, s döntésem helyességéről meg voltam győződve egészen addig, míg egy átmulatott éjszaka után egyszerre értünk haza a négylábúval. Volt ám nagy meglepetés…

Azután egy darabig ismét nem volt precedens ilyesmire –vagy csak nem derült ki. Az utóbbi hetekben viszont újra megtörtént egy-két alkalommal, hogy látványosan sunnyogott, tudván, hogy valami rosszat követett el, esetleg késői hazaértemkor látni véltem a fekete-fehér kísértetet repülni a kapu felett, majd könnyedén udvarunkon landolni…

Tegnap az esti mozi után boldogan caplattam hazafelé, amikor ismét megtörtént. Ellenkező irányból laposkúszásban közlekedett a kapuig, majd beugrott és eltűnt a ház oldalánál. Eztán hiába hívtam, nem jött elő, nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy most bizony veszekedés lesz. Nagyon hajba is kaptam vele, ma csak bűnbánóan pislog kifelé a kosárkájából és ha nem muszáj, nem hagyja el a védett zónát.

Miután leszidtam tegnap, sírtam. Nem csupán azért, mert féltem Őt és életem fontos részét képezi immár hetedik éve, valamint mert tudatában vagyok, hogy nem fél az autóktól, sőt, bármikor szívesen kiugrik egy-egy elé. Az eset felidézett bennem egy mondatot, amit nem olyan rég vágott hozzám egy egykor számomra fontos személy:

„-Neked csak olyan pasi való, mint az Arthur.”

Arti a kutyám.

Ezután megfordult a fejemben, hogy ezzel tegnap bemutatta a sors, hogy még ő sem marad meg mellettem. Akkor majd egy férfi?

Nem mondom, hogy kezdek kétségbeesni, mert a fenti állítás alapvetően nem igaz. Sokkal inkább az emlék fájó mivoltából eredően háborodtam fel és ezek még küzdelmem utolsó morzsái, ahogyan próbálok úgy szabadulni egy rossz kapcsolat emlékétől, hogy minél kevésbé sérüljek és minél kevésbé higgyem el, hogy az én bűnöm, amiért ily módon zátonyra futott a nagyreményű.

Most pedig kimegyek és jól megsimizem a kis foltos szélhámost.