2016. április 19., kedd

Tökre összeszedetlen semmiértelme bejegyzés a lépcsőház aljában található bisztróból



Boldog lennék, ha glutz nem csak néha írna a blogba, az utolsó írásait mindig megkönnyeztem. Írhatnál valami vicceset, annyi szép pillanatod van a gyurmakuktákkal! 

Sok változás következett be az életemben, aminek viszont Limonádém továbbra is rendíthetetlenül része, csupán egy kicsivel messzebbről. Egy újabb csavar következtében azonban közelebb kényszerülök hozni Őt magamhoz. Tulajdonképpen a kényszer szó nem a legmegfelelőbb, öröm ez, de anyagilag talán jobban meg fog viselni. Éppen az önéletrajzom fabrikálását hagytam félbe ezért a bejegyzésért –mekkora áldozat! Újra szeretnék pultozni, úgy látom, abban találtam meg a diákmunka piedesztálját. Meg kell környékeznem a Tanulmányiosztályos nénit, hogy mi (volt) a szakdolgozat téma leadási határideje. Késve kezdtem meg a félévet, ami olyan problémákat okozott, amikre nem is számítottam. 

Jelenleg egy bisztróban lapítok a kólámmal, ebédidő van, a kóla vagy fél órája elfogyott, de nem jött senki megkérdezni, kérek-e valamit még, talán az a szerencsém, hogy kezd megtelni a bisztró és ez lefoglalja a pincéreket. Muhaha! 

Ha már ilyen To Do List-té alakult ez a bejegyzés, akkor folytatom:

Fel kell hívnom a céget, amin keresztül a gyárban dolgoztam korábban egy pár hetet –mennyire gyűlöltem, atyavilág-, mert még mindig nem utalták el a fizetésem. Kedves glutz, szerencsére Neked amúgy van hozzájuk egy teljesen jó kapcsolatod, alkalomadtán ráállíthatnád a témára Őt is. Utáltam, hogy lekezelően beszéltek velem, bármennyire is szolgamunkának tartja a köznyelv a vendéglátást, milliószor jobban szeretem csinálni.

2016. április 17., vasárnap

Lovasnak lenni

Van, hogy az ember azt hiszi lezárult egy korszak. Aztán van, hogy rájön, hogy valamit nem lehet lezárni. Mert az ÖRÖKRE ott marad, mindig ott lesz és soha senki nem tudja elvenni vagy kitörölni, mert az ott VAN.
Így van ez a lóval is, meg az alkoholizmussal is. Valójában persze lehet, hogy ez egyszerűen csak a függőség...
Állítólag, ha valaki alkoholista az mindig is az marad. Így lehet ez akkor is, ha valaki lovas. Ha olyan társaságban vagy, ahol rajtad kívül senkit nem érdekel, akkor nincs ott a vágy, azt hiszed már nem is érdekel. De aztán, ha egyszer csak belecsöppensz olyan szerencsések közé, akiknek ez tölti ki a mindennapjait. Nos, akkor rájössz, hogy semmit nem ért lelked bugyrainak bezárása, mert feltör elemi erővel, hogy majd beleszakadsz annyira hiányzik, meg hogy miért kell ennek így történnie?! MIÉRT?!
A ló már jó helyen van, van ugyanis valaki, aki szerelmes belé. Ez megnyugtató. Részben.
Nekem meg csak ömlenek a könnyeim mikor senki sem látja annyira fáj ez az egész. Olyan összetett, annyira bonyolult és hihetetlenül nehéz. Vártam, hogy eljussunk ide, de semmivel nem lett könnyebb. Sajnos. Nem tudom meggyászolni, mert nincs vége. Érzem, hogy ezt nem lehet lezárni. Nem tudom.
Megyek főzők egy gyurmalevest, annak most hárman is örülnek. Ez is fontos és ennek van itt az ideje most. Aztán egyszer később eljön az idő, mikor másnak lesz itt az ideje.... Egyszer.... Remélem....

Viszlát Aliz! <3

2016. február 10., szerda

Clint Eastwood



Épp pizsamából vedlettem át „lovasba”, amikor elcsíptem Édesanyám mondatát, amit Apukámhoz intézett:

-Pihenj egy kicsit, hisz a Te korodban már… -kezdte, ám mondata félbeszakadt.
-Milyen „te korodban”? Nem vagyok én hatvanéves!

Ezt nem állhattam szó nélkül, viccesen odaböktem:

-Ja, van még addig két hónapod.

Látszólag teljesen kiborulva közölte, hogy húzzak azonnal nyergelni. Mondtam, hogy azon vagyok, de az én mondatomat sem hagyta kiteljesedni:

-MIND. A. KETTŐT.
-Ó… Indulok –mondtam.

Így esett, hogy Édesapám, aki valóban lassan betölti a 60-at, ám ennek ellenére még mindig megmaradt „lazacsávónak”, kijött velem lovagolni a szőlőhegyre. Közben számtalanszor megnevettetett, figyelembe véve, hogy nem nagy lovas, ezt pedig rengeteg vicces közbeszólással tudja tudtomra adni. Amikor annak idején, évekkel ezelőtt próbáltam tanítgatni, összekülönböztünk, mert egyrészt, ki vagyok én, hogy megmondjam Neki, mit csináljon, másrészt pedig az úgy, ahogy mondom, az márpedig kényelmetlen. Utoljára tavaly ült lóra, addigra eljutottam vele kapcsolatban arra az elhatározásra, amit a legtöbb ember meghoz élete során a szüleivel szemben: hogy ráhagytam, míg nem fenyegeti különösebb veszély. Úgy látom, saját tempójában próbál hozzászokni a négylábúhoz, addig csak tanácsokat adok neki a béke érdekében. Így is született egy-két remek aranyköpés.

Távolodva a lakott területtől, egy kis földúton:
„-Engem már csak az érdekelne, hogy ez mikortól lesz… élmény.”

Teljesen fordítva fogja a szárat, morog:
„-Azt’ még csodálkozunk, hogy kitől örökölhettél koordinációs zavarokat…”

Rágyújtott a lovon –ez számomra szentségtörés!
„-Apu, ne cigizz már!
-Mi az, hogy ne cigizzek? Láttál már Clint Eastwood filmet? Ő is mindig cigizik.”

Szerencsére egyben hazaértünk a western hőssel, remélem, ezúttal nem áll meg az évi egy alkalomnál, mert jól ment Neki és másnap mondta, hogy nagy derékfájós létére ezúttal nem fáj neki. Persze, mert a lovaglás csodaszer, Apukám! A belsőcomb izomláz pedig csak azt jelenti, hogy jól csináltad. Rá kell dolgozni. ;)


2016. február 6., szombat

Világcsavargó


Nagy haragban vagyunk a kiskutyámmal. Régebben többször volt rá példa, hogy megszökött itthonról, sokszor sérültem jött haza, amikor pedig napközben alig állt a lábán, estére főnix módjára feléledt hamvaiból, hogy folytathassa portyáját. A sokadik ilyen eset után döntöttem amellett, hogy ivartalaníttatom, s döntésem helyességéről meg voltam győződve egészen addig, míg egy átmulatott éjszaka után egyszerre értünk haza a négylábúval. Volt ám nagy meglepetés…

Azután egy darabig ismét nem volt precedens ilyesmire –vagy csak nem derült ki. Az utóbbi hetekben viszont újra megtörtént egy-két alkalommal, hogy látványosan sunnyogott, tudván, hogy valami rosszat követett el, esetleg késői hazaértemkor látni véltem a fekete-fehér kísértetet repülni a kapu felett, majd könnyedén udvarunkon landolni…


Tegnap az esti mozi után boldogan caplattam hazafelé, amikor ismét megtörtént. Ellenkező irányból laposkúszásban közlekedett a kapuig, majd beugrott és eltűnt a ház oldalánál. Eztán hiába hívtam, nem jött elő, nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy most bizony veszekedés lesz. Nagyon hajba is kaptam vele, ma csak bűnbánóan pislog kifelé a kosárkájából és ha nem muszáj, nem hagyja el a védett zónát.
Miután leszidtam tegnap, sírtam. Nem csupán azért, mert féltem Őt és életem fontos részét képezi immár hetedik éve, valamint mert tudatában vagyok, hogy nem fél az autóktól, sőt, bármikor szívesen kiugrik egy-egy elé. Az eset felidézett bennem egy mondatot, amit nem olyan rég vágott hozzám egy egykor számomra fontos személy:

„-Neked csak olyan pasi való, mint az Arthur.”

Arti a kutyám.

Ezután megfordult a fejemben, hogy ezzel tegnap bemutatta a sors, hogy még ő sem marad meg mellettem. Akkor majd egy férfi?

Nem mondom, hogy kezdek kétségbeesni, mert a fenti állítás alapvetően nem igaz. Sokkal inkább az emlék fájó mivoltából eredően háborodtam fel és ezek még küzdelmem utolsó morzsái, ahogyan próbálok úgy szabadulni egy rossz kapcsolat emlékétől, hogy minél kevésbé sérüljek és minél kevésbé higgyem el, hogy az én bűnöm, amiért ily módon zátonyra futott a nagyreményű.

Most pedig kimegyek és jól megsimizem a kis foltos szélhámost.


 


2016. január 26., kedd

Dizni?



Megpróbálhatnék bármi értelmeset kihozni jelen keszekuszaságomból. Nincs kedvem.



,,Hogyantovább?"

Disney filmzenéket hívok segítségül, hogy visszaszerezzem az emberiségbe vetett hitem.

...szerencsére nem maradok egyedül továbbra sem:


2016. január 24., vasárnap

Nemajánló


Felkapottak mostanában a lélektani könyvek, s a kiszélesedett piac helyet adott a kevésbé minőségi műveknek is. Egy ilyenbe futottam bele. Senki, ismétlem, senki nem veheti a bátorságot arra, hogy azt plántálja az emberekbe, hogy a szerelem nem létezik! Pláne nekem ne, hiszen a mai napig egy mesében élek fejben, igenis menthetetlenül romantikus vagyok és ezt nem hagyom lerombolni. Persze az egész maximálisan szubjektív, csak ki kellett adnom magamból, tegnap még kiabáltam is, amikor szóba került a könyv. A borítója egyébként nagyon el van találva, meg a hozzá írt ajánló is, de olyan ellentétekbe ütköztem, hogy tulajdonképpen úgy az ötvenedik oldal környékén felfüggesztettem az olvasását és azon gondolkozom, hogy visszaadom a tulajdonosának, akitől kölcsönbe kaptam, mondván, hogy jó tanácsok vannak benne. Lehet, hogy vannak azok is, de egyszerűen egyes sületlenségek nem hagynak elvonatkoztatni. Csalódnék azonban magamban, mert könyv rajtam így még nem fogott ki. :)