A kollégiumi élet csodái közé tartozik az, amikor hallom a
folyosón munkálkodó takarítónőket kora reggel, ahogy egymást szólítják a kolesz
két emelete között:
-Marikám, nálad van a felmosó?
-Igen, dobom! –hangzik el, majd zsibbadtságom ködén át
próbálom a fejemre húzni a takarót azelőtt, hogy hallanám a becsapódást.
Későn. A felmosó addigra megérkezett egy szinttel
feljebbről, hál’ istennek meg is köszönik ezt Marikának, jó hangosan. Biztos
vagyok benne, hogy bosszúból csinálják ezt, amiért utánunk vakarásszák a retket
a folyosókról, vécékből, zuhanyzókból.
A másik ilyen csoda imádott szomszédunk, Károly rendszeres –és
váratlan- felbukkanása a nap különféle időpontjaiban, kopogás nélkül, persze.
Látogatásaikor általában elvisz valamit, amikor azt hisszük, hogy nem, akkor
is, csak nem szólt róla. Legutóbbi érkezésekor a következő párbeszéd zajlott
le:
-Van majonézetek… vagy valami?
-Hűtő. –hangzik szobatársam lényegre törő válasza, miközben
fel sem pillant a laptopjából.
Hűtő nyílik, Kari el. Pár pillanat szünet következik, mire
szobatársam észreveszi:
-Te, én rosszul láttam vagy tényleg a ketchupot vitte el? –néz
rám, látszólag nem érti a szituációt.
-Nem… csak végül a „vagy
valami” mellett döntött.
Ekkor láttuk a ketchupot utoljára –mondhatnám, ha nem dobta
volna át az elhasználása után pofátlanul az erkélyünkön levő dobozba a Kari.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése