Világcsavargó

Nagy haragban vagyunk a kiskutyámmal. Régebben többször volt rá példa, hogy megszökött itthonról, sokszor sérültem jött haza, amikor pedig napközben alig állt a lábán, estére főnix módjára feléledt hamvaiból, hogy folytathassa portyáját. A sokadik ilyen eset után döntöttem amellett, hogy ivartalaníttatom, s döntésem helyességéről meg voltam győződve egészen addig, míg egy átmulatott éjszaka után egyszerre értünk haza a négylábúval. Volt ám nagy meglepetés…

Azután egy darabig ismét nem volt precedens ilyesmire –vagy csak nem derült ki. Az utóbbi hetekben viszont újra megtörtént egy-két alkalommal, hogy látványosan sunnyogott, tudván, hogy valami rosszat követett el, esetleg késői hazaértemkor látni véltem a fekete-fehér kísértetet repülni a kapu felett, majd könnyedén udvarunkon landolni…

Tegnap az esti mozi után boldogan caplattam hazafelé, amikor ismét megtörtént. Ellenkező irányból laposkúszásban közlekedett a kapuig, majd beugrott és eltűnt a ház oldalánál. Eztán hiába hívtam, nem jött elő, nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy most bizony veszekedés lesz. Nagyon hajba is kaptam vele, ma csak bűnbánóan pislog kifelé a kosárkájából és ha nem muszáj, nem hagyja el a védett zónát.

Miután leszidtam tegnap, sírtam. Nem csupán azért, mert féltem Őt és életem fontos részét képezi immár hetedik éve, valamint mert tudatában vagyok, hogy nem fél az autóktól, sőt, bármikor szívesen kiugrik egy-egy elé. Az eset felidézett bennem egy mondatot, amit nem olyan rég vágott hozzám egy egykor számomra fontos személy:

„-Neked csak olyan pasi való, mint az Arthur.”

Arti a kutyám.

Ezután megfordult a fejemben, hogy ezzel tegnap bemutatta a sors, hogy még ő sem marad meg mellettem. Akkor majd egy férfi?

Nem mondom, hogy kezdek kétségbeesni, mert a fenti állítás alapvetően nem igaz. Sokkal inkább az emlék fájó mivoltából eredően háborodtam fel és ezek még küzdelmem utolsó morzsái, ahogyan próbálok úgy szabadulni egy rossz kapcsolat emlékétől, hogy minél kevésbé sérüljek és minél kevésbé higgyem el, hogy az én bűnöm, amiért ily módon zátonyra futott a nagyreményű.

Most pedig kimegyek és jól megsimizem a kis foltos szélhámost.