Nekem Te

Nekem ő nem jelent semmit. Ha a közelemben van, tudomásul veszem, hogy néha rám néz. Ha nem néz egyáltalán, hidegen hagy. Ha nem köszön nekem a folyosón, mert nem vesz észre időben, megmosolygom. Azért visszapillantok, kíváncsi vagyok. Tulajdonképpen milyen egy vakegér, rázok egyet a hajamon és továbbmegyek.

Néha eszembe jut, amikor dedós módon megcsókolt egy kocsma előtt. Valami hülye játékból indult az egész.

Előtte sokszor piszkáltak ezzel szobatársaim, hogy nekem ő biztosan tetszik. Nem, nem, tiltakoztam. Hát milyen ember már. Szép a szeme és ennyi.

Nekem Te nem jelentesz semmit. Ha a közelemben vagy, tudomásul veszem, ahogy néha lopva rám nézel. Azt hiszed, nem látom? Hidegen hagy. Ha nem köszönsz nekem a folyosón, mert nem veszel észre időben, megmosolygom. Azért visszapillantok, kíváncsi vagyok. Tulajdonképpen milyen egy vakegér vagy, rázok egyet a hajamon és továbbmegyek.

Néha eszembe jut, amikor megcsókoltál egy kocsma előtt. Az öngyújtós marhaság tehet mindenről.

Tudod, a barátnőmtől nagyon sokszor hallgattam, hogy tetszel nekem. Mindig nevettem, dehogy tetszel… Aztán kínosan mosolyogtam, tetszik nekem a szemed. Tetszik, amilyen vehemenciával tudsz beszélni olyan dolgokról, amelyek valójában nem is érdemesek arra. Meg azokról is, amik érdemesek. Azokról nagyon szépen tudsz beszélni. Tetszenek az érveid, mindig megpróbálsz meggyőzni arról, hogy a Te álláspontod a helyes. Szeretem hallgatni, amikor érvelsz, akkor is, ha nem tudsz meggyőzni.

Megváltozott.

Láttam, hogy megkörnyékez valaki. Ez a valaki nem szép és kétes híre van. És különben is, velem csókolóztál előbb. Tetszett, ahogy csókolsz. Igazából nem csak néha jut eszembe, amikor megcsókoltál. Sokszor eszembe jut, az én ötletem volt, hogy a koleszhez a hosszú úton menjünk fel, így láttuk felkelni a napot.

Ma nem vettél észre, amikor kinn ültem a kollégiumi pékség előtt. Nagyon zavart, azon kaptam magam, hogy szuggerálom, hogy rám nézz végre. Egy farkát csóváló kiskutyának éreztem magam, amikor leültél mellém a kávéddal és rágyújtottál. Persze ez a kiskutya egy flegma mosoly és egy „Na, jó reggelt!” mögé volt elmaszkírozva.

Később szembejöttél a folyosón, köszöntünk egymásnak. Mintha nem találkoztunk volna. Elfelejtettél, basszus? Vagy ez az emberi elme vergődésének megtestesülése, ahogy egy köszönés útján küzdünk a kontaktért?

Az idő telt.

A sors furcsa fintorai során elkezdtem beleszeretni abba, ahogy létezel. Ahogy nincs egy perc nyugtod, ahogy zsonglőrködsz a Kinder tojás műanyag vacakjaival. Ahogy nem hagysz bepunnyadni, ahogy rám kiabálod, hogy uncsi vagyok. Ahogy éjszaka engem keresel a sötétben, hogy hozzám bújj. Ahogy megfogod a kezem. Ahogy rám mosolyogsz. Ahogy alig várod, hogy kettesben maradjunk.

Amikor elküldted azt a lányt, nagyon nevettem. Talán jobban, mint kellett volna.

Ahogy átöleltél, amikor mondtam, hogy hiányozni fogsz.

Amikor kimondtam, hogy szeretlek, először mind a ketten meglepődtünk, majd heves ellenkezésbe kezdtünk, ez nem olyan, ezt nem akartam mondani, ez nem az.

Egy másik alkalommal Te mondtad ki.

Hetek teltek el, egyre többet mosolyogtam, ha eszembe jutottál, habár tudtam, hogy közeledik a nap, amikor itt hagyod ezt a kócerájt velem együtt.

Sikerült meggyorsítanod a folyamatot, amikor leromboltad bennem egy pillanat alatt a –képzelt?- Rólad alkotott képem. A lány, akit még Te magad hordtál el értéktelennek, megjelent az oldaladon, hogy rólam tudomást sem véve kettesben visszavonuljatok egy szobába.

Valóban nem okosan reagáltam a helyzetre, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, olyan hirtelen szakadt rám. Kiabáltam, éppen olyanná váltam, mint a többi ember. Amilyenné nem akartam, egy sablonos ösztönlénnyé.

Azt mondtad, mindketten tudjuk, hogy ennél több eszem van. Elhallgattam.

Azóta nem beszéltünk.

Nem tudok mihez kezdeni a hiányoddal. Reméltem, hogy ha leírom, jobb lesz. Egyelőre inkább ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint mikor egy mély sebről leszedem a vart, elfeledkezve arról, hogy az alatta levő sérülés még nem hegedt be kellőképp, ezért újra vérezni kezd és kezdődhet minden elölről.

Fájdalom. Harag. Kétségbeesés. Szomorúság. Elfogadás… elfogadás… Gyógyulás.