Bogárszarvas-kedvrossz

Villámlik. Odakint ülök az egyre sötétülő égbolt alatt Apukám összecsukható székén, az istálló közvetlen közelében. A jól ismert „lószag” megnyugtat, mellettem egy szarvasbogár mászik a takarmánytároló falán. A lassan megérkező zivatar első cseppjei szabad folyást engednek gondolataimnak is. Ez az idő negatív érzések tömkelegét kelti életre, pár pillanatig eltűnődöm azon a lehetetlenségen, hogy az ilyen időjárást be kéne tiltani. Valamelyik Coelho-könyvben olvastam viszont, hogy jó időben sokkal több ember esik depresszióba, mert ilyenkor szélesebb a szakadék a boldog emberek között és köztük – akik azt hiszik, nem boldogok. Az is átfut az agyamon, hogy ez egy átmeneti állapot, az én mini-purgatóriumom, amikor szembesítést tartok saját magammal, s ezt nehezen viselem. Jól ismerem már ennek a menetét; megfogadom, hogy innen már csak felfelé vezet az út, hogy örülni fogok az élet minden apróságának, amivel megajándékoz, hogy mindig találok örömet az ürömben, egészen addig, míg bele nem fáradok a színjátékba. Ahogy képzeletbeli mondatom végére érek, az eddig messzi dörgések egyike elér fölém, s esőcseppek százait hozza magával. Igazi nyári zivatar veszi kezdetét, aminek –úgy érzem-- éppen a középpontjában vagyok. Lassan teljesen elázik a ruhám. Szakad az eső. Kívül-belül teljes a csend, csak az eső susog. A szarvasbogár meg csak mászik tovább komótosan.