A gyermeteg problémakezelés, azt hiszem, a részemmé vált.
Utólag nézve általában vicces részem, de éppen átélni koránt sem az. Gondolok
itt arra, amikor már tudom előre, hogy egy kellemes anyai fejmosás van
készülőben, amit eleinte próbálok elviccelni és „Pa-pa-pa-pa!” felkiáltással,
kezemet fülemre szorítva elsietőben vagyok a kibontakozó szájkarate
helyszínéről. Tavaly ilyen tájban esett, hogy belelovalltam magam egy meg sem
történt történetbe, amely megoldásaként a saját szobám ajtaja előtt szobatársam
segítségével, az esemény –képzelt- részleteit taglalva elfogyasztottunk egy
palack meggybort. Mire az érintett –szemünkben: vádlott- megérkezett, vele jött
a harci kedvem is, s mivel épp randevúra invitált –volna-, nem átallottam
közölni vele, hogy nem hogy most nem megyek, soha nem megyek… sehova. S azzal a
lendülettel rácsaptam az ajtót. Az idő távlatából visszatekintve persze
gonoszul elmosolyodom, megérdemelte. Akkor mondjuk pont nem, de később csinált
olyat, amiért tekinthetjük előzetes megtorlásnak…
Mire eljutok odáig, hogy az árulást saját magammal is
elhitetem, általában tövig rágom a saját körmeim és a folyamat során rengeteg
józan lelkületű embert magamra haragítok.
A mostani helyzet alkalmával változást észlelek: Mielőtt
összevesztem volna családom vagy baráti társaságom bármely tagjával,
visszavonultam lakosztályomba, duzzogva és körmömet tövig rágva sorozatot
nézek. Remélem, nyilvánvaló, hogy a feszültségkeltés most kimaradt.
A józan ész –jelenleg lelkem legmélyéből szól, karját tétován
a levegőbe emeli, mint a szégyenlős kisiskolás- szerint az egészről a
kisebbségi komplexusom és a kétoldali, krónikus bizalomhiányom tehet.
Megoldása folyamatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése